Március 5.

.... Másnap dél felé kezdett haldokolni. A szobában sokan jártak és keltek kétségbeesetten. Most már nem ügyelt reánk, figyelmesen bámult ki az ablakon, a csatakos, halványsárga falombot nézte; félháromkor azt mondta: „Köd van.” Igen, valamilyen finom köd ereszkedett szemeire; ködöt látott a szobában is. Csendesen feküdt még egy ideig; majd az orvos lefogta szemeit. Abban a pillanatban nem éreztem semmit. „Igen, hát ez most megtörtént, apa meghalt” – gondoltam szórakozottan; s kimentem a folyosóra, mintha érteném mindazt, ami történt: apa beteg volt, meghalt, most majd el kell temetni, ez mind így van rendben. Később koporsót hoztak és elvitték. Szerettem volna rágyújtani, de sok ember járt a folyosón, s nem tudtam, illik-e „ilyenkor”. Vettem a kabátomat és elmentem. Október közepe volt, esett az eső, a csatakos fasoron mentem végig, teljesen üresen, érzés és kétségbeesés nélkül, egyetlen vágyam volt enni valamit, mert már régen nem ettem. Az út közepén, mely a város felé vezetett, targoncát vettem észre; a szekeret két ázott ló húzta lassan, a temető kápolnája felé mentek s apámat vitték a koporsóban. Lassan mentünk az esőben, lépést tartottam a szekérrel, s ezen a nem nagyon hosszú úton, a kórháztól a temető kapujáig, egyszerre egészen közelről láttam apám életét, olyan nagyításban, olyan ijesztő valószerűségben, ahogy azelőtt soha. A lovak lomposan poroszkáltak a sárban, időnként lassítanom kellett, mert a kocsi a koporsóval elmaradt mögöttem. Ezen az úton megértettem, hogy apám volt az egyetlen ember életemben, akihez „közöm” volt, akivel valamilyen személyes dolgom volt, amit nem lehetett ugyan „elintézni”, amelyet nem lehetett soha „megbeszélni” – s ez az elmulasztott beszélnivaló most már örökre ilyen suta töredék maradt... A kocsi bekanyarodott a temető kapuján és eltűnt a fák között. Álltam, rágyújtottam, utánanéztem és dideregni kezdtem. Abban a pillanatban kezdtem megérteni, hogy apám meghalt......

(Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)