Robert Capa
Robert Capa 1913-ban született Friedman Endre néven, Budapesten, egy jómódú szabócsaládban. Gyermekkorában szívesen hallgatta apja színes történeteit ifjúkori útjairól, aki elmondása szerint bejárta Európát, útlevél helyett egy díszes étlapot lobogtatva... A kis Bandi már gyermeknek is eleven volt, és nemegyszer feddte meg anyja a csínyekért, amiket elkövetett. A középiskola befejezése után úgy döntött, hogy Berlinbe megy újságírást tanulni. Mivel a nagy világválság a családi vállalkozást is megtépázta, Bandit egy osztálytársa segítette ki az útiköltség árával. Berlinben gyakran korgott a gyomra, de leleményessége mindig kisegítette. Észrevette, hogy szállásadónője minden nap letett egy borjúszeletet az elkényeztetett, kövér kutyájának. Endre elhatározta, hogy fogyókúrára fogja az ebet. Szegény pára nemsokára csont és bőr lett, s Frau Bohen (a főbérlő) is kezdett gyanút fogni. Egy nap tettenérte bérlőjét, berontott a szobájába, és ráförmedt Bandira, aki elmondása szerint úgy megijedt, hogy kiugrott az ablakon... Sürgősen pénzre volt szüksége. Így határozta el, hogy fényképész lesz, az idegen nyelvű országban számára ez állt a legközelebb az újságíráshoz. Egy német fotóügynökségnél kapott is munkát mint laboráns, de a fasizmus megerősödése veszélyt jelentett rá zsidó származása miatt, ezért hazajött Magyarországra. Itthon sem érezte igazán jól magát, s egy barátjával elhatározták, hogy elutaznak Párizsba. Kisebb-nagyobb viszontagságok után megérkeztek a Szajna-parti fővárosba. Endre – vagy ahogy Párizsban szólították André – összebarátkozott néhány másik fotóssal, Cartier-Bressonnal, és David „Chim” Syminnel (aki nevét később Seymourra változtatta). Ők lesznek majdan a híres MAGNUM fotóügynökség megalapítói. 1934-ben egy véletlen során megismerkedett a szépséges Gerda Pohoryllessel, egy görög fotográfusnővel, akivel későbbi vakációjuk alkalmával gyógyíthatatlanul egymásba szerettek. Gerda céltudatossága és kitartása jó hatással volt André szeszélyes munkakedvére, s hogy jobban boldoguljanak, kidolgoztak egy tervet: Gerda André kitűnő fotóival házalt az újságoknál, mint Robert Capa, a híres amerikai fényképész ügynöke. Sikerült elhitetniük a párizsi lapkiadókkal, hogy csorbát ejtene a kiváló fotós hírnevén, ha képeit 150 frank alatt adná el, ami az akkori árfolyam háromszorosa volt! Robert Capa alakja mindazt képviselte, amivé André válni szeretett volna: egy gazdag, híres fotoriportert. A dolog pedig működött, művészneve egyre ismerttebbé vált a szakmában. 1936-ban kitört a spanyol polgárháború, és több se kellett a nyughatatlan Capának: végigkilincselte a lapkiadókat, s kapcsolatainak köszönhetően sikerült elintéznie, hogy Gerdával együtt a frontra mehessen tudósítani. Itt megörökítették a legvadabb harcokat, ugyanúgy, ahogy a háború apró szüneteiben óvatosan újrainduló civil élet apró mozzanatait. Az eredmény, a világhír nem is maradt el. Ekkor készült Capa legismertebb fotója, A milicista halála. Miután Gerda megmenekült az egyik legádázabb ütközetből, amelyről valaha is tudósítás készült, fölvette a tábornok kocsija, hogy Madridba vigye a szállásra. Nem sokkal később egy köztársasági tank, amely elszabadult a domboldalon, maga alá temette az autót. Gerdát még aznap éjjel megoperálták, de belehalt sérüléseibe. Capát porig sújtotta kedvese halálhíre, a temetésig nem evett, nem ivott, csak zokogott. Gerda halála megtanította arra, hogy nem szabad kötődnie senkihez sem igazán, ha többé nem akar mérhetetlen fájdalmat okozni másoknak, vagy magának. Az sem csoda, ha ezek után keményen inni kezdett, s egy újabb megbízás volt az, ami valamelyest talpra állította. Kínába, majd az USA-ba ment dolgozni. Amikor kitört világháború, kapva kapott az alkalmon, és Észak-Afrikába ment tudósítani. Itt történt vele valami, amit akár figyelmeztetésnek is felfoghatott volna: egy útján a dzsipről leugorva a közeli kaktuszokhoz futott, hogy könnyítsen magán. Amikor megfordult, egy táblát látott az út és maga között. A táblán a következő felirat állt németül: Vigyázat, aknák! Begyalogolt tehát egy aknamező kellős közepébe sértetlenül... Szorult helyzetéből egy utász osztag szabadította meg. Afrika után végigjárta Olaszországot a szövetségesekkel, majd a normandiai partraszállás első vonalában kockáztatta életét. Itt készítette élete legjobb felvételeit, de a laboráns elrontotta a negatívokat... Az a néhány, ami megmaradt, mégis bejárta a világsajtót, s mindenki ismeri őket. Normandiából egyenes - bár viszontagságokkal teli – út vezetett szeretett Párizsa felszabadításáig, s később a háború végéig. Igaz hogy gyűlölte a vérontást, a harcokat, mégsem tudta igazából megszokni a civil élet fényképtémáit. A háború után eltöltött egy kis időt a LIFE magazinnál, divatot filmezett, és banális riportokat készített hírességekről, de rettenetesen untatta ez a fajta munka. Majd kapott egy megbízást, hogy az indokínai francia vereségről tudósítson. Bár megfogadta hogy nem megy többé vissza háborút fényképezni, mégis elutazott Vietnámba. Egy időre újra elemében érezhette magát, de ezúttal nem tartott vele szerencséje. Gyalogsági aknára lépett, és pár óra múlva meghalt. Negyvenegy éves volt. Ez a kis írás nem adhat oly árnyalt képet, mint az az életrajzi könyv, amelyet Richard Whelan írt Robert Capa címmel, de remélem sikerült felkeltenem vele az érdeklődéseteket. Egyik híres képe:
A milicista halála
Moholy Nagy László
Moholy-Nagy László (eredetileg: Weisz László) (Bácsborsód, 1895. július 20. – Chicago, 1946. november 24.) magyar fotográfus, konstruktivista festő, ipari formatervező, a Bauhaus iskola kiemelkedő tanára, a kísérleti filmek egyik magyar úttörője. Vezetéknevének ejtése: [moholi-nagy]. 1919 márciusában ő is aláírta a magyar aktivisták közös forradalmi nyilatkozatát, de a Tanácsköztársaság eseményeiben nem vett részt. Időközben ismét nevet változtatott, vezetékneve elé odabiggyesztette szeretett nagybátyja lakóhelyének, Moholnak a nevét is, így innentől kezdve rajzait, festményeit és egyéb műveit már a „Moholy-Nagy” (ejtsd:moholi ) szignóval látta el. A forradalom bukása után a retorzióktól tartva Bécsbe menekült, ahol hamarosan csatlakozott Kassákhoz és a többi emigráns magyar művészhez, íróhoz, velük együtt utazott tovább Berlinbe 1920 elején. 1920 áprilisában Berlinben ismerkedett meg Lucia Schultz-al, későbbi feleségével, ő vezette be MNL-t a fotográfia művészi világába. 1921-ben házasodtak össze. 1922-ben A Der Sturm galériában rendezett kiállítása zajos sikert aratott, neve hamar ismertté vált szerte a városban és az országban. Szintén ebben az évben jelent meg Kassákkal közösen szerkesztett írása, az Új művészek könyve. A sikernek tudható be, hogy Walter Gropius őt kérte fel 1923-ban a távozó Johannes Itten helyére a Bauhaus oktatói közé. Olyan nevek közé csöppent, mint Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Oskar Schlemmer és bár mellettük ő ismeretlennek számított, mégis a Bauhaus eszmeiségének egyik védjegyévé vált. 1921 és 1928 között két könyvet is írt, Festészet, fényképészet, film (1925) valamint Az anyagtól az építészetig (1927) címmel, illetve a Bauhaus színháza című kötet társszerzője is volt. Eifersucht, 19271928 mozgalmas év volt az életében, Walter Gropius-szal együtt otthagyta a Bauhaust, elvált feleségétől Luciától, visszaköltözött Berlinbe, ahol fotográfiai, tipográfiai és reklámgrafikai munkákat vállalt, miközben színházi díszleteket is tervezett (Hoffmann meséi, Berlini kalmár, Pillangókisasszony), szabadidejében pedig fény-alakítási problémákkal foglakozott. 1929-ben belekóstol a filmezésbe, leforgatja élete első nagyobb lélegzetű filmjét Marseille, Régi kikötő címen. 1931-ben a fény-alakítási problémák mintegy megoldásaként alkotja meg a fény-tér-modulátort (Lichtrequisit) mely egy kinetikus plasztika, fém és műanyag szobor – a rá vetülő fény pedig a környező falakon színes fényjátékot teremtett. Ez ihlette Fekete-fehér-szürke (1932) és a Nagyvárosi cigányok (1932) című filmjeit is. 1931 végén ismerte meg Sybille Pietzschet, akivel 1933-ban házasodtak össze, első lányuk Hattula is ebben az évben született. A nácizmus előretörése miatt 1934-ben Amszterdamba költöztek, ahol Moholy-Nagy egy helyi nyomda tipográfiai tanácsadójaként helyezkedett el. A munkahelyén foglalkozott életében először színes fotográfiával. Második lánya Claudia (1934) itt született. Mivel nem érezték túlzottan jól magukat, 1935 májusában Londonba költöztek tovább ahol már egy sokkal izgalasabb élet várta. A design szinte minden területén kipróbálta magát, a kirakattervezéstől egészen a filmdíszlet tervezésig (a szintén magyar származású Korda Sándor Eljövendő dolgok c. filmjéhez) mindenbe belekóstolt, miközben három fotóalbuma is megjelent. 1936-ban az egyik aláírója Tamkó Sirató Károly Dimenzionista manifesztumának. 1937 nyarán Walter Gropius javaslatára felkérték az időközben a tengeren túlra áttelepült Bauhaus iskola, új nevén a New Bauhaus irányítására. júliusban költöztek át Amerikába, a főiskola 1937 októberében nyitotta meg kapuit Chicagóban. Korábbi aggodalmai 1938-ban beigazolódtak, mikor alkotásait „elfajzott művészetnek” minősítették és az összes német galériából és múzeumból eltávolították. 1939-ben Moholy-Nagy néhány munkatársával, komoly tőke nélkül alapította meg a School of Design intézetet szintén Chicagóban, mely Institute of Design néven 1944-ben főiskolai rangra emelkedett. Az intézménynek egészen két évvel késöbb bekövetkezett haláláig vezetője volt. Több rosszullét után 1945-ben került először kórházba, ahol az orvosok leukémiát diagnosztizáltak nála. Mivel a kor még nem ismert semmiféle gyógymódot a betegség leküzdésére, alig több, mint egy évvel a szintén leukémiában elhunyt Bartók Béla után, 1946. november 24-én örökre lehunyta szemeit. Hamvait Chicagóban temették el, sírja felett Walter Gropius mondott gyászbeszédet. 1947-ben Vision in Motion címmel jelent meg Moholy-Nagy László posztumusz munkája, mely pedagógiai programjának, művészeti célkitűzéseinek összességét foglalja magában. A 2006-ban 125 éves Magyar Iparművészeti Egyetem március elsejétől fölvette Moholy-Nagy László nevét és Moholy-Nagy Művészeti Egyetemként működik tovább.
Egyik izgalmas képe:
